Zuhanás az Örökkévalóságba
… Emlékszem, egy toronyház tetejére jártunk fel, innen kétutcányira. Ott tervezgettük az életünket…Soha nem felejtem el azokat a pillanatokat… És vége… Soha többé nem jönnek vissza már azok a percek… Az őrületig fokozódott bennem a fájdalom … Egyfolytában az angyalhoz beszélek, kérdezem, vádolom, kérek, könyörgök…de nincs válasz. Fel kell mennem a toronyba, talán ott egy kicsit meg tudnék nyugodni, és megtalálnám az ingoványból kivezető utat. Talán csak egy rossz álom volt ez az egész, de ha nem, akkor is tudom már, hogy nem csak a jó létezik. Ez az egész élet csak egy próbatétel, mert itt a földön köztünk és bennünk él a rossz is, bennünk ölt testet az emberarcú gonosz… Ezt át kell élnünk, mindenkinek más és más a végzete, de ha a Fények Földje létezik, igazából csak meg kellene tanulnunk úgy élni, hogy méltóak legyünk az örök életre…Azt hiszem, én nem vagyok méltó rá…
Kérlek, mondd, hogy még csak álmodom!
Ígérd meg, hogy újból láthatom Őt,
Mint rég- Ugyanúgy él…
Most már minden percem fájni fog?
Ólomszürke Napként éget a vétkem-
Méreg a vérben, átkom a Létben
Kín a Reményben.
Engedj elmennem!
Itt kell megtennem
Bűnnel bűnhődhetnék..
Hidd el, próbáltam, de
Én itt nem bírom már
Töröld el az átkom!…
Félek még, de így jobb talán
A szívem csak remél, mégis: élni fáj,
Mert nem vár semmi rám, nem vár senki már
A Fények Földje hív, hajt a vágy…
Fel kellett jönnöm, a felhők fölé
Itt álmodoztunk, emléked él
Nem kell az álom, semmit sem ér
A toronyházról, lesodor a szél
***
A Sors karjában így jobb talán
A szíve csak remélt, mégis: élni fájt,
Mert nem várt semmi rá, nem várt senki rá
A Fények Földje hívta, és o szállt…
Teste földet ért, nem él tovább
Vére már csak sár,
Egy levél volt a fán.
Mert ez nem toronyház,
Az Életfa, mit látsz
A valóság érzéki csalódás…
