Lombtakaró

Szeretem ahogy az erezet,
A fa törzsében keresi a meleget.
Ahogy egymáson elcsúszó kéreg darabok,
összefonódva alkotnak egy nagyot.

Szeretem ahogy a lombtakaró,
Simogatja az égboltot ott ahol jó,
Azok a fehér foltok a kék tengereken,
Hol nem járt - és nem is fog - senkisem.

Szeretem ahogy az égbolt felett,
feketeségben keresünk magunknak helyet.
Nyugodt ingadozás két világ között,
Lépcsőn sétáló kis lelkek fölött.

Néha olyan mintha mindent láttam volna már,
Néha olyan mintha üres lenne a világ.
Néha olyan bizonytalan leszek,
Nagy szerencse, hogy szerethetek.

Szeretem hogy veled minden ilyet,
Akárhányszor megbeszélhetek.
Szeretem, hogy minden amit szeretek,
Benned is megvan, és te is szereted.