Halkuló léptek
Szia Bé! Még remélem, hogy hallasz,
Miközben egy távoli fényes csillag felé tartasz...
Több, mint négy év eltelt azóta, hogy úton vagy,
De kérlek vigyázz magadra, a horizonton túlon fagy.
Nehéz szavak húzzák le most a jobb kezem,
A vallomásom súlya alatt leszegem a fejem. Mert
Utat mutattál, egy követendő példát,
Hogy hogyan kell megmászni azt az élet nevű létrát.
Persze nem mondtuk, de utólag meg keserű,
Mert tudod az ember gyarló, ez sajnos ilyen egyszerű.
Én a pályán láttam először az arcod,
És ott köszöntünk el, mielőtt elvesztetted a harcot.
Mély karcot hagyott szívemen az üzenet,
Hogy megtudtam hogy a sors kioltotta végleg tüzedet.
Én nem hittem el az egészet, csak tévedés,
De igaz volt, mint napfény után sújtó besötétedés.
Ref.
Amikor majd véget ér az utunk, nézz le ránk,
mert találkozunk nem soká', azt súgják most a fák.
Halkuló léptek, kongó üresség.
Végtelen tájakon emléked örökké él...
Tegnap láttam, ahogy az út mentén gyalogolsz,
De rájöttem, te nem lehetsz, te már felhők közt vándorolsz.
Napok óta látom mindenhol az arcod,
Ahogy a labdát mosolyogva a talpad alatt tartod.
Bárányfelhők között játszol égi pályán,
Egy ragyogó gyümölcs vagy Isten kertjének egy fáján.
Ott nincs rivális, nincs vérre menő verseny,
Csak te lehetsz a győztes, minden egyes meccsen.
Mióta fent vagy ott már fényesebb a Nap is,
A fényed beragyogja legsötétebb titkunkat is.
Éjszakába nyúló gondolatok gyötörnek,
A tehetetlenség karjai az ágyamhoz kötöznek.
Szóljon ez Neked, szóljon mindenkinek,
Akitől elrabolt már valakit és elvesztett hitet.
Remélem ez a dal most méltó lesz hozzád,
Én büszkén mondom majd, hogy csapatkapitányom voltál.
Ref.
Amikor majd véget ér az utunk, nézz le ránk,
mert találkozunk nem soká', azt súgják most a fák.
Halkuló léptek, kongó üresség.
Végtelen tájakon emléked örökké él...
Egy sötét szombat délután míg életedért küzdöttél
Mi mindennapi gondjainkat oldottuk, s te nem jöttél.
Igazságtalan, hogy úgy telnek a napok,
Mint azelőtt, hogy elmentél, én is ugyanaz maradok.
Bizony kegyetlen az élet, hogy megy tovább,
Egy percre sem állt meg, hogy emlékezzen te rád.
Kik itt maradtunk, megőrizzük a mosolyod,
Vidáman meséljük cseleid, közben lelkünk szomorog.
Mindíg kérdezgetted, hogy reppelek-e még,
Hát barátom itt vagyok, neked írom ezt a zenét.
Negyvenegy életév, csak ennyi jutott Neked,
De én hiszem hogy ott fent valakinek terve van Veled.
Mi meg reméltük az utolsó pillanatig,
Hogy megjelensz az öltöző ajtajában, s megadatik,
Hogy újra lássunk, újra foghassunk kezet,
Hogy csak álom volt, s reggel újra találkozunk veled.
Ref.
Amikor majd véget ér az utunk, nézz le ránk,
mert találkozunk nem soká', azt súgják most a fák.
Halkuló léptek, kongó üresség.
Végtelen tájakon emléked örökké él...
